Nagyon régóta tartozik már a filmművészet Michael Ende életművének egy igazán jó és sikeres adaptációval. Már önmagában az üdvözlendő, hogy próbálkoznak vele, hiszen egy-egy nemzetközi népszerűséget elérő filmváltozat mindig újra eladja a könyvet is. Az viszont már nem biztos, hogy erre a célra éppen a Momo című regény a legjobb választás.
Nehezített pályán mozog a filmes, amikor egy olyan történethez kell képi világot kitalálni, amelyik nem a látványt helyezi a középpontba, hanem a párbeszédet, sőt, a hallgatást. Mégpedig nem passzív befogadást, hanem cselekvéssé, aktív részvétellé váló hallgatást. Kérdés tehát, mennyire állja meg a helyét a 2025-ös (Magyarországra 2026 júliusában eljutott) Momo önmagában, adaptációként, illetve mennyire kelhet versenyre azzal a változattal, amelyik 1986-ban készült, és a létrejöttében maga Ende is közreműködött.
Michael Ende meseregényei és -novellái szinte mindig egyaránt szólnak gyerekekhez és felnőttekhez,
bár írt kifejezetten felnőtteknek szóló meséket is. Minden korosztály számára megvan a maga mondanivalója, és a korral az értelmezések lehetőségei is gyarapodnak. Hősei rendszerint nyugtalanító, súlyos dilemmákkal szembesülnek egy – időnként az ezoterikusságig bonyolult, de egyúttal mindig meseszerű – szimbólumokból szőtt világban, és olyan megoldást találnak, ami jelképességében is valószerű, de egyúttal felemelő is. A Momo (1973) központi dilemmáját sem mindenki tartaná gyerekkompatibilisnek, mégis évtizedek óta rendszeresen újra kell nyomni. Felnőtt szereplőit a kísérteties-hátborzongató szürke urak ráveszik arra, hogy megpróbáljanak spórolni az idővel, miközben titokban elveszik a felnőttektől ezt az időt, akik ettől elfelejtik, mit jelent élni. A szürke urak ellenében egy árva kislány tud a leghatékonyabban fellépni azáltal, hogy képes még a hallgatásával is cselekedni, illetve szövetséget köt egy másik furcsa figurával, a beszédes nevű Hora mesterrel.
Ezek ismeretében különösen hangozhat, hogy ha nem adaptációként nézi az ember, akkor a 2025-ös Momo egy kedves családi film. Minden korosztály számára ismerős és biztonságos (vagy azzá váló) közeget nyújt. A gonosz lények félelmetességét nem viszik túlzásba; a jókkal erőfeszítés nélkül azonosulni lehet. A történet mitológiáját működtető ellentétpárokat egyébként sem bonyolult észrevenni: az egyik oldalon szürkeség, a másikon színek, az egyik oldalon számítások és csalások, a másikon maga az élet valósága, az egyik oldalon egyformaság, a másikon ötlet és kreativitás. Szabványos ellentmondások ezek, amelyek egyszerű, kétosztatú világot hoznak létre.
Sajnos – a regényszöveg mélysége nélkül – nem biztos, hogy ez a fajta egyszerűség emlékezetessé teszi a történetet.
Pedig a színészek nagyon igyekeznek. Alexa Goodall korát tekintve inkább kamaszt játszhatna, de mivel fiatalabbnak tűnik, többnyire hihetően alakítja a hol figyelmes és gondoskodó, hol bátor és elszánt kislányt. Martin Freeman pedig hozza a megszokott formáját: Hora mesterként ismét ő a kisember, a kedves, mindennapi, kicsit bumfordi alak, akit többnyire talán észre sem veszünk, de pont rajta múlik a világ sora. A többi szereplővel mostohábban bántak a filmesek: nagy részüket kihagyták vagy összevonták egymással, ami részint érthető, részint viszont sajnálatos.
Ellenben számos apró, izgalmas ötlet gazdagítja a látványvilágot. Például amikor Momo csillagot néz, akkor elsőként a Cassiopeia csillagkép tűnik fel – és ekkor még nem tudja, hogy így hívják a közötte és Hora mester között közvetítő mitikus teknőst is. Továbbá kezdettől fogva figyeltek arra, hogy minél több kerek forma bukkanjon fel a kislány körül, és hogy ezek aztán a Hora mester házában felhalmozott számtalan kerek óralapban nyerjenek új értelmet.
Különösen érdekes, ahogyan a szürkék megjelenését kidolgozták a film készítői.
Szó szerint a kényszerből kovácsoltak erényt. A regény megjelenésekor, illetve az első adaptáció idejében még minden további nélkül meg lehetett jeleníteni gyerekkönyvben és gyerekfilmben a dohányzást – az már más lapra tartozik, hogy jelen esetben kizárólag a gonoszok művelik. A szürkék/szürke urak (mind a regényben, mind a korábbi filmben kizárólag férfiak) az emberek elégő idejének füstjét lélegzik be a fennmaradáshoz. Ez a motívum 2025-ben úgy alakul át, hogy a szürkék (ezúttal nők is) vape-et használnak, amelynek tartályába az idővirág élénk rózsaszín szirmai kerülnek. Füst nincs, van viszont ügyesen kihasznált színkontraszt.
A női szereplők jelenléte teljesen jogos, és a cselekmény szempontjából is jelentősége van,
a jelmeztervezők döntését azonban nem tartom helyesnek. Uniszex ruhát és frizurát kellene viselniük a szürkéknek – az 1986-os filmben még arra is vigyáztak, hogy az arcukat egyformára maszkírozzák –, különben az egyéniségtől való megfosztottságuk tűnik el, ami nagyon is az ijesztő hatás része (lenne). Igaz, így a jelenlétük is kevésbé nyomaszthatja a nézőt.
A nagy kérdés nyilván az, hogy érdemes-e nem nyomasztani a nézőt. Vagyis ha a végeredmény nem több egy kedves családi filmnél, akkor miért éppen a Momóra volt szükség? Adaptációként ugyanis nem sok jót mondhatunk el róla. Nem kizárólag arról van szó, hogy túl sok akciójelenet került a filmbe, vagy hogy több szereplőt eggyé olvasztottak össze. Hanem hogy
pont az marad ki a filmből, ami mélységet, egyediséget és mágikusságában is realisztikusságot ad a regénynek.
Önmagában az is zavaró, hogy a szürkék egyformasága és az általuk teremtett környezet élettelensége kevéssé hagy nyomot a 2025-ös filmben. Pedig mégiscsak ők képviselik a legyőzni való gonoszt, érthető lenne, ha nem nyújtanának túl kellemes látványt. Ennél még nagyobb hiba, hogy nem derül ki, hogy (a regényben is) mosolygós, gyöngéd Hora mester a bájos kis piros hivatalnoki kabátjában meg a steampunk környezetével bizony csakugyan a halál – és a regényben ebben a minőségében barátkozik vele össze Momo. Úgy, hogy nagyon jól tudja, miről van szó. Sőt, ő ismeri fel. Az 1986-os film felhívja erre a figyelmet, a 2025-ös nem. Pedig az bizony elég reálisan hangzik, hogy az időveszteségtől való félelem megtestesítőivel akkor lehet megküzdeni, ha az ember békét tud kötni a halállal. Biztos vagyok benne, hogy Freemannek ezzel együtt is sikerült volna szerethetővé formálnia a szereplőt – csak nem kapott rá esélyt.
Akár a képi megjelenítésben is sokat segíthetett volna az, hogy annak idején maga a szerző illusztrálta a regényt,
tehát eleve létezett képi világ, amire támaszkodni lehet(ett volna). Ende szürreális-furcsa rajzai egyszerre kelthetnek félelmet és kíváncsiságot a nézőben. Ezeknek a rajzoknak köszönhetően még a legbiztonságosabb terekbe is jut valami kísérteties. Az 1986-os filmben fel is használta ezt a hatást a díszletes: egészen jól sikerült a Soha utca különös formákkal teli steril fehérsége, vagy a felemás üldözés, amely során az jut messzebb, aki lassabb. A 2025-ös verzióban viszont ezekbe a jelenetekbe nem jutott semmi emlékezetes.
Természetesen kockázatos, hogy egy családi filmbe ijesztő elemek is bekerüljenek. El lehet fogadni azt a rendezői koncepciót, amely ezeket kihagyja, hiszen nyomasztás nélkül a történet fogyaszthatóbb, eladhatóbb. De – nem felháborodva, csak értetlenül kérdem – akkor meg minek? Annyi kedves családi filmhez illő, könnyen fogyasztható történet létezik. Biztos, hogy pont a Momót kellett megpróbálni fogyaszthatóvá tenni; éppen azt a történetet, amelyik többek között arról is szól, hogy nem a fogyasztás a megoldás?
Érdemes végiggondolni, mit jelent a gyerekek számára befogadhatóvá tenni egy történetet.
Az 1986-os változat sokat megőrzött a regényvilágból – ehhez képest, bár korántsem számított sikertelennek, nem vált a köztudat részévé. Valami tehát mégsem működött úgy benne, ahogyan kellett volna. Kérdés, hogy a mostanival mi lesz a helyzet. Számomra fogyaszthatóságában is (vagy talán éppen azért) felejthetőnek tűnik. Azt is érdemes átgondolni, hogy milyen más lehetőségek adódtak még eddig. Ha más Ende-művek megfilmesítéséről beszélünk, az 1984-es Végtelen Történet-adaptáció kihagyhatatlan – mármint a felsorolásból, mert a megtekintését semmiképp nem ajánlom. Átütötte ugyan a közönség ingerküszöbét, és
komoly sikert ért el, ennek azonban az volt az ára, hogy konkrétan meghamisította a regényt.
Egyrészt komolytalanná tette a regényfigurákat, másrészt egy tetszetős (és a regény üzenetével szöges ellentétben álló) hazugságot tett meg mondanivalónak: „maradj a saját fejedben, és boldog leszel”. Semmi nem állhatna távolabb A Végtelen Történet hasadt tudaton keresztül vezető jellemfejlődésétől, nagyívű önismereti utazásától. Ende legnagyobb regényének középpontjában ugyanis az a figyelmeztetés áll, hogy a képzelet nem arra való, hogy az ember elmeneküljön a valóság elől, hanem hogy nevelje önmagát, és megtalálja azt, amire valóban szüksége van.
Felületesen szemlélve valóban úgy tűnhet tehát, hogy az eladhatósághoz könnyű fogyaszthatóságra, adott esetben akár hamisításra van szükség. Változik azonban a képlet akkor, ha felidézi az ember, hogy
a Momo első filmváltozatának több fantasy-kortársa vált akár egészen meglepő módokon klasszikussá,
sőt, nem egy közülük kultuszfilmmé. A Fantasztikus labirintus (1986) Sarah-ja A Végtelen Történet (mármint a regény) főszereplőjéhez hasonló utat jár végig az elmébe befelé és kifelé, ez a két utazás pedig leginkább csak arányaiban különbözik egymástól – és a film a mai napig érezteti a hatását. A herceg menyasszonya (1987) képtelenségében is rendkívül szórakoztató fantasyparódiaként olyan rajongói közösséget hozott létre, amelynek tagjai máig fejből idézik a film számos szállóigéjét. A sötét kristály (1982), bár jóval nyomasztóbb bármely fentebb említett filmnél, filozófiai mélységét tekintve pedig a Momón is túltesz, mégis minden idők egyik legnagyobb bábfilm-sikere lett. De felidézhetem Az idő urait (1982) is, a maga sajátosan megtekert szerkesztésmódjával és időnként határozottan félelmetes figuráival.
Egyáltalán nem lehetetlen tehát sikerre vinni a nehezebben emészthető alkotásokat sem. Az pedig, hogy negyven év után egyáltalán ismét elővették a Momót, mindenképpen mutatja, hogy
a mai közönségnek igenis van igénye olyan történetekre, amelyek nem riadnak vissza az abszurditástól, a szürrealitástól,
a súlyos válsághelyzetek és összetett gondolatsorok bemutatásától sem. Sajnos ezúttal rosszul fogtak hozzá. De ha csak néhányan bemennek a könyvesboltba vagy a könyvtárba Ende műveit (újra) levenni a polcról, már megérte. Egy olyan életműre, amellyel méltatlanul keveset foglalkoznak, a jelenlegi filmnek köszönhetően irányulhat kiemeltebb figyelem. Ennél nagyobbat mondani úgysem lehet.
Momo, 2025. Írta és rendezte: Christian Ditter. Szereplők: Alexa Goodall, Martin Freeman, Araloyin Oshunremi, Jennifer Amaka Pettersson, Kim Bodnia, Claes Bang. Forgalmazza: Mozinet.
A Momo a Magyar Filmadatbázison.
